|
Trianon, 1920.június 4.
2009.11.29. 13:12
A világ legigazságtalanabb békéje!
1920. június 4-én, délelőtt tíz óra: Budapesten és országszerte “megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma (…) írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. (…) A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.” A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ezen a napon, 16 óra 30 perckor, a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírta a magyarságra kényszerített békeszerződést.
(Megjegyzések: A diktátum aláírására az előzetes hírek szerint tíz órakor került volna sor, ezért, amint a fenti híradásból is kiderül, akkorra időzítve tartották az országos gyászmegmozdulásokat. Valójában a délutáni időpont a helyes, de mivel akkoriban még nem álltak rendelkezésre olyan tájékoztató eszközök, mint a rádió és a televízió, a lakosságot már nem lehetett értesíteni a változásról. A két, politikai értelemben jelentéktelen magyar aláíró személye szimbolizálta, hogy Magyarország csak a kényszer hatására írja alá a szerződést, de valójában nem fogadja el azt. Megjegyzendő még, hogy az aláírásra a közhiedelemmel ellentétben nem a Kis-Trianon, hanem a ceremóniához elegendően nagy méretű Nagy-Trianon palotában került sor, amint az a korabeli filmfelvételünkön is látható.)
A megdöbbenés és a tiltakozás nem volt ok nélküli. A történelem soha nem látott még ilyen “békét”, amire inkább a “kivégzés és hullarablás” kifejezés lenne a találó. Minden további kommentár nélkül álljanak itt a puszta tények:
|
Ország(rész)
|
Terület (km2)
|
Terület (%)
|
Lakosság (fő)
|
Lakosság (%)
|
Ebből nem "államalkotó" (fő)
|
Ebből magyar (fő)
|
|
A Szent Korona országai (Magyarország és Horvát-Szlavónország együtt)
|
324.411
|
100
|
20.886.487
|
100
|
10.835.912
|
10.050.575
|
|
Magyarország
|
282.870
|
87,195
|
18.264.533
|
87,45
|
8.310.363
|
9.954.170
|
|
Erdély (Romániához)
|
103.093
|
31,78
|
5.265.000
|
25,21
|
2.465.000
|
1.664.000
|
|
Délvidék, Drávaköz, Muraköz, Muravidék és Horvát-Szlavónország (a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz /Jugoszláviához/)
|
62.092
|
19,14
|
4.122.000
|
19,735
|
1.366.000
|
562.000
|
|
Felvidék és Kárpátalja (Csehszlovákiához)
|
61.633
|
18,9
|
3.576.000
|
17,12
|
1.874.000
|
1.072.000
|
|
Alpokalja (Ausztriához)
|
4.020
|
1,24
|
358.000
|
1,714
|
126.000
|
26.000
|
|
Árva és Szepes vármegyék részei (Lengyelországhoz)
|
589
|
0,18
|
24.000
|
0,115
|
9.000
|
1.000
|
|
Fiume (Olaszországhoz)
|
21
|
0,000065
|
50.000
|
0,239
|
22.000
|
7.000
|
|
A megszálló országokhoz együttesen
|
231.448
|
71,345
|
13.395.000
|
64,13
|
5.862.000
|
3.332.000
|
|
Csonka-Magyarország
|
92.963
|
28,655
|
7.516.000
|
35,87
|
798.000
|
6.718.000
|
Mint látható, Trianonban az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli Olaszország és a háborúban szintén vesztes (!) Ausztria is. De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb "békéjének". Az ország elveszítette területének több, mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb: az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több, mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek, és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt. Ezek az "utódállamok" csak annyiban vállalták a folytonosságot a régi Magyarországgal, hogy megszállták annak területeit, ezen kívül viszont csak egyetlen céljuk volt (és van a mai napig): a "megkapott" magyarok elpusztítása, elűzése. Azóta is - főleg a megszálló országok - előszeretettel sütik ránk az "irredenta" bélyeget (bár sajnos egyre inkább ok nélkül). De vajon belegondoltak-e abba, akár csak egyszer is, hogy ők mit tennének hasonló helyzetben?
Trianon után
Trianon megítélése a két háború közötti időben
Ebben a fejezetben azt szeretnénk bemutatni, hogy miként vélekedtek a trianoni katasztrófa idején élő magyarok, valamint a jóérzésű, tisztességes külföldi emberek a történtekről a "békekötést" követő években. Igazából még messzebbre is visszamehetnénk az időben, hiszen az első tiltakozásokra, megmozdulásokra már az aláírást megelőzően sor került. Ekkoriban született meg Trianon nevéből (tria non = három nem) a híres "Nem! Nem! Soha!" jelszó is.
A korabeli plakát még 1920. június 4-e előtt készült, ez a magyarázata annak, hogy nem a későbbi döntésnek, hanem a "tárgyalásokról" kiszivárgott híreknek megfelelő határok szerepelnek rajta. Ma már jól tudjuk, hogy sem a tiltakozás, sem a józan érvelés nem hatott a diktátum megalkotóira. Így született meg az az elfogadhatatlan ítélet, amelynek megváltoztatását a magyar közvélemény már az aláírást követő pillanattól követelte. Ennek megfelelően a revíziós mozgalom és a revíziós propaganda is egyre erőteljesebbé, egyre szervezettebbé vált, egyre inkább kibontakozott.
Trianon revíziója
A trianoni békediktátum tartalmának megismerése sokkhatásként érte az ország lakosságát, az ott megfogalmazott döntések a magyarság számára elfogadhatatlanok voltak. Ez a reakció teljesen érthető, hiszen ilyen mértékű megcsonkításba, amely felér egy kivégzéssel is, egy nemzetét szerető magyar soha nem tud belenyugodni. Ezért aztán nem meglepő, hogy a két háború között bármely politikai erő (még a baloldalon is!) csak akkor lehetett az ország lakossága előtt hiteles, ha vállalta a szerződés megváltoztatásának, a revíziónak a programját. Különbség csupán abban volt, hogy az etnikai egységet kívánta egy párt létrehozni, vagy a történelmi határok visszaszerzésére tört. A revízió több magyar kormányzat eszköztárában is szerepett kapott, de nyílt vállalására csak a harmincas évek megváltozott európai légkörében került sor. Akkor viszont, amikor alkalom kínálkozott a (lehetőleg békés!) terület-visszaszerzésre, nem késlekedtek, és igyekeztek megvalósítani minden magyar vágyát: az ország újraegyesítését.
 Nem telt bele két évtized, és a gazdaságilag tönkretett, megcsonkított, káoszba süllyesztett ország talpraállt, és 1938-ban elérte a revízió első sikerét. Augusztus folyamán Horthy Miklós kormányzó, Imrédy Béla miniszterelnök, Kánya Kálmán külügyminiszter és Rátz Jenő honvédelmi miniszter Kielbe utazott, ahol Hitler felvázolta a Csehszlovákia elleni katonai akció tervét, amelyben számított Lengyelország és Magyarország részvételére is; magyar részről azonban elutasították a javaslatot. Az ősz folyamán Anglia engedékeny magatartása miatt ismét napirendre került Csehszlovákia kérdése. Magyarország szeptemberben bejelentette területi igényeit, majd 100.000 fős hadsereg mozgósítása mellett tárgyalásokat kezdett Tisóval, a szlovák néppárt elnökével az esetleges csatlakozásról. A szeptember 29-én megkötött müncheni egyezmény a hazai körökben nagy csalódást váltott ki, mert a magyar kérdés nem került szóba. Egyetlen eredményként az egyik záradék kétoldalú tárgyalásokra szólította fel az érdekelt feleket, azzal a megkötéssel, hogy ha három hónapon belül nem sikerül megegyezni, akkor az ügy a müncheni konferencia négy résztvevője elé kerül. A tárgyalások október 8-án kezdődtek meg Komáromban. Ezek eredményeként másnap átengedték Sátoraljaújhely Ronyva-patakon túli részét a vasútállomással (ez volt az első visszatért magyar terület), majd 11-én Ipolyságot (az első visszatért magyar város). A további egyeztetések azonban 13-án megszakadtak, így a magyar kormány a csehszlovák fél beleegyezésével nemzetközi döntőbíráskodást kért. Mivel október 27-én Anglia és Franciaország lemondott a részvételről, ezért november 2-án Bécsben kéthatalmi (német-olasz) határozat született. Az úgynevezett I. bécsi döntés lényegében a néprajzi határt követte (amit Trianonban nem tudtak megállapítani): visszatért a Felvidék és Kárpátalja déli része, összesen 11.927 km2 terület 862.747 lakossal. A népesség 86,6%-a magyar volt, rajtuk kívül pusztán 9,7% tót, 2% német, 1% rutén és 0,7% egyéb anyanyelvű lakosság élt ezen a területen. A magyar honvédség a kijelölt országrészekre november 5-11. között vonult be, november 6-án Komáromban és november 11-én Kassán vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó személyesen vezette az alakulatokat. A visszatért területek lakossága kitörő lelkesedéssel fogadta a magyar csapatokat, és a visszacsatolás az ország gazdasága számára is előnyösnek bizonyult, ami az életszínvonal javulásában is kifejeződött.
A magyar külpolitika következő célja Kárpátalja megszerzése volt: egyrészt erre adódott lehetőség Csehszlovákia szétesése miatt, másrészt pedig ezáltal meg lehetett teremteni a lengyel-magyar közös határt, vagyis a közvetlen kapcsolatot a baráti lengyel néppel. Már november 18-án döntés született a katonai fellépésről, de ezt a német, majd a német-olasz tiltakozás hatására viszavonták. A kérdés 1939. februárjában került megint napirendre, amikor ismét határozat született az országrész visszafoglalásáról, de ekkor már azzal a kiegészítéssel, hogy ezúttal mindenképpen, német hozzájárulás nélkül is visszacsatolják a területet. Azonban a probléma végül magától megoldódott, mert Hitler március 12-én szabad kezet adott Magyarországnak. Az önálló Szlovákia március 14-i kikiáltását követő napon megindultak a magyar csapatok, s nagy menetteljesítményekkel négy nap alatt birtokba vették az országrészt. Számottevő ellenállásra nem került sor, csak az ukrán nacionalista Szics-gárdával voltak kisebb fegyveres összecsapások. Összesen mintegy 10.700 km2 terület (a teljes Kárpátalja 12.656 km2 nagyságú volt) és 550.000 lakos (az összlakosság 725.615 főt tett ki) tért vissza Magyarországhoz, hiszen a tartomány többi része már 1938. novemberétől az anyaországhoz tartozott. A népesség 61%-a rutén, 15%-a magyar, elenyésző része tót és német, illetve 16,6%-a zsidó és egyéb származású volt.
A következő revíziós sikerre 1940. szeptemberéig kellett várni. Az újabb országgyarapítást a Szovjetunió nyugati irányú terjeszkedése tette lehetővé: Lengyelország keleti felének és Finnország egyes területeinek a megszállása után a balti államok bekebelezése következett, majd 1940. június 26-án felszólították Romániát Besszarábia és Észak-Bukovina átadására. A magyar kormány már másnap úgy foglalt állást, hogy amennyiben Románia eleget tesz a szovjet kérésnek, akkor ezzel kinyilvánítja a békeszerződés döntéseinek feladását és így Magyarország is érvényesítheti területi igényeit. A követelésnek félmilliós hadsereg mozgósításával adtak hangsúlyt, de német és olasz részről elutasítottak mindenféle katonai akciót, helyette kétoldalú tárgyalások megtartását kezdeményezték. A Szörényvárott (Turnu Severin) augusztus 16-án kezdődött megbeszélések azonban, ahogy az várható volt, nem hoztak eredményt, csak oda vezettek, hogy a magyar helyett az oláh fél kérte a német-olasz döntőbíráskodást. Így került sor augusztus 30-án a II. bécsi döntésre, amelynek értelmében Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz. A visszacsatolt 43.591 km2-nyi területen 2.185.546 ember élt, közülük 51,4% magyar, 42,1% oláh, 4,1% német, 2,4% egyéb anyanyelvű volt. A magyar honvédség szeptember 5-én lépte át a trianoni határt, és szeptember 13-án teljesen birtokba vette a területet. Az egyetlen jelentősebb incidensre szeptember 9-én Ördögkút községnél került sor, ahol több halálos áldozattal járó tűzharc bontakozott ki a magyar alakulatok és oláh fegyveresek között. Ettől eltekintve a lakosság mindenhol óriási örömmel fogadta a magyar katonákat, szeptember 5-én a szatmárnémeti, 6-án a nagyváradi és 11-én a kolozsvári bevonuláson vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó is részt vett.
 Felvirradt a magyar nap, s a darutollas honvéd két évtizedes álmukból ébresztette a székelyeket. A háttérben a Csonka-Magyarország majdnem minden helységében felállított országzászló látható, melyen állandóan félárbocra engedett lobogó jelezte, hogy Magyarország népe soha nem mond le az ezeréves földről.
A harmadik kisantant állam, Jugoszlávia által megszállt volt magyar területek egy részének visszafoglalására 1941-ben került sor. Március folyamán németellenes fordulat következett be az országban, ami sebezhetővé tette a Szovjetunió ellen készülő német offenzíva déli szárnyát, ezért Hitler azonnali katonai beavatkozást határozott el, amihez átvonulási engedélyt kért Magyarországtól és felajánlotta a magyar részvétel lehetőségét is. A magyar vezetés azonban, tekintettel a két állam között nem sokkal korábban megkötött örök barátsági szerződésre, úgy határozott, hogy a honvédek csak akkor vonulnak be a magyar területekre, ha a délszláv állam felbomlik. Erre április 10-én került sor, amikor a horvátok kikiáltották az önálló Horvátországot. A magyar alakulatok másnap lépték át a trianoni határt, és lényeges ellenállásba sehol sem ütközve, április 13-ig visszafoglalták a Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muravidéket. 11.601 km2 terület tért vissza 1.145.000 lakossal, akik közül 36,6% magyar, 25,3% rác, 19% német, 6% horvát, 5,1% oláh, 3% tót, 0,7% rutén és 4,3% egyéb nemzetiségű volt. A Románia által is igényelt Bánátot megszállva tartó német csapatok Hitler ígérete ellenére sem vonultak ki a területről, így a kérdéses országrész helyzete jogilag rendezetlen maradt, és a magyar fennhatóság nem terjedt ki rá.
A magyar vezetés a revíziót még nem tartotta befejezettnek, elsősorban a Bánát átadását és Dél-Erdély visszavételét szerették volna elérni, azonban a külpolitikai és háborús helyzet alakulása miatt további területek visszacsatolására már nem került sor. Igaz ugyan, hogy 1944. szeptember 5-én megindult a magyar támadás Dél-Erdély visszafoglalására, de ez Arad visszavétele után a Maros vonalánál néhány nap múlva elakadt, és mivel még ekkor is javában tartott a háború, ezért jogilag nem került sor az országrész visszacsatolására. Így a terület-visszaszerző küzdelmek végeredményét az 1941-es határok jelentették. A Magyar Királyság tehát négy év leforgása alatt, négy lépésben, gyakorlatilag békés úton visszavette elszakított területeinek mintegy 40%-át, és csaknem 5 millió lakost.
A terület-visszacsatolások eredményeként Magyarország 1941-ben a Trianon előtti területének mintegy kétharmadát birtokolta.
A háborút vesztesként záró Magyarország az 1941-ig elért, főként az etnikai szállásterületet követő, vagyis nagyjából igazságosnak tekinthető határait nem tarthatta meg. Az 1947-es párizsi békében visszaállították a trianoni csonkítást, sőt, még tovább súlyosbították a Pozsonnyal szemközti három magyar település elcsatolásával. Így ma, az ezeréves államiság ünnepének idején, Magyarország kisebb, mint valaha. Trianon tehát még most is elválasztja egymástól a magyar rokonokat, félbevágja a falvakat és városokat, megcsonkítva tartja az országot, miközben az utódállamok az ezredforduló táján sem képesek a fennhatóságuk alatt élni kénytelen, a hovatartozási szándékáról soha meg nem kérdezett magyar lakosság helyzetét emberséges módon rendezni.
A magyar területek visszaszerzésének emlékét rengeteg dokumentum őrzi, újságcikkek, képeslapok, fényképek, filmek örökítették meg a felszabadított lakosság örömujjongását, a bevonuló magyar honvédek büszke menetelését, az őket köszöntő polgármesterek könnyekkel küszködő meghatottságát. Sajnos, ma ezekhez a tudósításokhoz csak nagyon nehezen lehet hozzájutni, pedig rendkívül megrendítő hatásuknál fogva a megismerésük minden magyar ember számára felemelő, egyúttal tanulságos élményt és örök emléket szerezhetne. Ha pedig már a jelenkornál tartunk, azon is érdemes lehet eltűnődni, hogy például 1938-ban mennyivel volt kedvezőbb a politikai helyzet a magyarlakta területek visszatérésének eléréséhez, mint mondjuk a kilencvenes évek határokat is átrendező nagy változásainak idején, amikor szétesett a Szovjetunió és a két trianoni tákolmány, Csehszlovákia és Jugoszlávia. De ennek a kérdésnek a megvitatása már nem ennek a történelmi áttekintésnek a keretébe tartozik...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
